Értesítés.. *bíííp*

 Gondoltam kiírom ide is, hogy új blogot kezdtem. Jah, még rég, de ezt csak a FOB fanfiction csopiba írtam ki, ide lusta voltam. Úgy döntöttem, hogy ezt nem folytatom... Mint látjátok. A másik blogom jóóóóó nagy betűkkel le fogom írni lent és belinkelem. Hát akkor.. asszem ide ennyit írok. Sziasztok :)

U.I.:  RIVALS

8. fejezet

Első gondolatom a "TE MEG VAGY HÚZATVA?!" volt. Második, meg hogy biztos nem lesz szörnyű. De, mert nincs egy tiszt ruhám se. Persze most jönne a "Vegyél!", de anyagilag le vagyok égve.
 A magánrepcsi leszállt a kifutópályára. Patrick lesegített a lépcsőn és elindultunk a bejárati csarnok felé. Kiléptünk, illetve kiléptünk volna az ajtón, ha nem állít meg a lesifotósok orkánja. Egyszerre ordították a kérdéseket és a vakuk másodpercenként felvillantak. Átvágtunk népes csapatukon és beszálltunk a kocsiba, majd elkezdtünk hajtani a szálloda felé.
 A negyed órás út alatt sikeresen elaludtam. Lövésem nincs, hogy mennyi volt az idő, de Patrick ölében ébredtem.
 - Hozzá tudnék szokni ehhez a keléshez. - mondtam neki mosolyogva, mire megcsókolt. - És ehhez szintén hozzá tudnék szokni.
 Elnevette magát, majd gyengéden leemelt az öléből.
 - Most mennem kell.. de majd.. majd jövök.
 - Oké..
 Gyanús volt ez a a dadogás. Nem, nem gondolok a legrosszabbra.. VAN EGY MÁSIK BARÁTNŐJE IS?! Oké, jól jönne egy kávé.
 Öt perc múlva már London utcáin kerestem egy kávézót, ami megmenti az életem. Nem hiszem, hogy a "Nagyi kávézócskája" nevezetű helytől rossz kotyvalékra számíthatok, de bármennyire szar, meg kell írnom. Hogy ki kényszerít? Én.
 Oké, ez a nyanya érti a dolgát. A tábla nem volt megtévesztés, tényleg egy öreg, mosolygós néni ült a pult mögött és tenyérbemászó képével megkérdezte, hogy: "Mit adhatok, kedveském?" Mindenkitől ezt kérdezi, vagy csak én vagyok a szerencsés áldozata? Nem tudtam tovább töprengeni ezen, mivel megszólalt a telefonom, az idegesítő csipogó hangján. Rá kéne jönnöm, hogy kell megváltoztatni.
 - Őőő igen? Skylar Ha..
 - Hol vagy?
 - Jól van, csak a frászt hozod rám, hogy egy pedofil zaklat. Amúgy a... Nem tudom, nincs utcatábla. Mindjárt visszamegyek.
 A kielégítő válasz után Patrick kinyomta a telefont. Tényleg vissza kéne mennem, de az adrenalin szintemet egy elvitelre kért kapucsínó nem pumpálta fel eléggé.
 10 perc múlva egy taxiban ültem, a Park Plaza Westminster Bridge London szálloda felé tartva.  Gondolom már Patrick szögeken ül, hogy hol vagyok. 2 perc múlva be is futottam és felszaladtam platformos tűsarkúmban (Igen, mégis a tornacsukát kellett volna felvennem) az emeletre. Basszus, volt lift. Lihegve, mint egy maratont futó kutya berontottam a szobába, ahol Patrick fogadott törökülésben több tucatnyi gyertya között. Bőghetnékem támadt, de könnyeimet elnyelve a nyakába ugrottam. Az egésznek olyan lánykérés feelingje volt. NEEEEEEE! Mármint nem az, hogy nem akarom, igenis vágyok rá, de ez túl gyors. Remélem ő is így véli.
 Patrick nyakába ugrottam, mire megcsókolt és gyengéden a kanapéra helyezett. A dzsekije zsebéből előhúzott egy zöld bársonydobozt. Ajaj. Kinyitottam, mire egy türkizzel kirakott S-medállal találtam szembe magam.  Megcsókoltam, és megkértem, hogy rakja fel a nyakamba. Életem legcsodásabb napja.

Egy fél perces rajz.. :-) http://sketchtoy.com/62144521

7. fejezet: Going To Home.

Mindig is imádtam az esőt és kinézve az ablakon olyan érzés fogott el, mint ha egy vízesés belsejében lennék. Patrick ránézett az órájára és elkerekedett a szeme.
 - Lassan éjfél.
 - Basszus, már ennyi az idő? Vissza kell mennem a..
 - Ne is álmodj róla! - kapta el a derekam, megakadályozva, hogy elszökjek.
 - Akkor mit csináljak, hogy ő felségének megfeleljen?
 - Hozz kávét, szaladj le a videotékába és vedd ki a godzillát.. A legutóbbi vetítésnél turnéztunk.
Felvontam a szemöldököm, mire kitört belőle a röhögés.
 - Na jó, csak maradj itt.. Vagy oda megyek hozzád és egész éjjel zaklatni foglak.. Már tudom is mivel - közölte velem, miközben cinikus mosolyt öltött arcára. Elmosolyodtam, majd megkérdeztem:
 - Azt legalább megengeded, hogy elhozzam a cuccaim?
 - Oké, azt talán..
 Egy óra múlva már minden cuccom a Stump rezidencián volt, én meg nagyban aludtam a kanapén.

                                                             2 nappal később

 Bordeaux-ban töltött utolsó napon hét ágra sütött a nap. Hmm, micsoda véletlen. Eddig bárhová utaztam, mindig a rossz idő kellős közepén esett meg a látogatásom. 3 óra múlva már a repülőn utaznánk New York felé, mivel Patrick megígérte, hogy hazavisznek. Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt meg lehetne nézni akár egy galériát is: mindegyik óriási. Hogy honnan tudom? Gugli a barátod. Délben keltem, akkor is csak arra, hogy valaki berontott a nappaliba. Észrevette, hogy ott vagyok és lábujjhegyen visszaosont a folyosóra. Pontosítok: valakik. Felkeltem, berontottam a fürdőbe és csak ekkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok bent. Kiszaladtam a szobából és csak reménykedni tudtam, hogy Patrick nem vett észre.
 Igen, elérkezett a hazaindulás ideje. A reptéren vármt minket a magángép, amely elrepít egészen szülővárosomig. Út közben eléggé sejtelmesen vigyorogtak rám, nem bírtam ki, megkérdeztem:
 -  M-miért néztek így?
 Majd meglátod. Oké, ez bazira nem jelenthet jót.
  Vagy kétszer bealudhattam, mert a hajam úgy állt, mint egy szénaboglya. Örültem, hogy filctollal rajzolt bajuszokat nem találtam magamon. Előkotortam a táskámból a fésűm és megfésülködtem. Kimásztam a vécéből és kinéztem az ablakon. Nem, ez rohadtul nem New York. Londonban vagyunk.

6. fejezet : Kezdetek

 Öt éves koromra tisztán emlékszem, azelőtt csak emlékfoszlányokat tudok felidézni. Ekkor kezdődött el az a korszak, amikor anyám magasról letojt engem és a bátyám. Ekkor kezdet elhidegülni egymástól a szüleim és ekkor nem tudtam aludni éjszakákon keresztül. Egy szóval életem legborzalmasabb időszaka volt. Sosem értettem, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Mindenem megvolt, de mégis szüntelenül bénának éreztem magam.
 Anyám egy óriási vállalat fejese volt, apám pedig író. Mindenki istenítette őket, az iskolában mindenki a Harris-kölykökkel akart barátkozni. A bátyámat, aki amúgy is csodásan nézett ki (már ha mondhatok ilyet) szemébe lógó szőke hajával és kék szemével fokozta menőségét: bevették a menők közé, ezáltal minden csajnak ő kellett. Engem is megszálltak a már 3-ban agyonsminkelt cicababák, akiknek irigylésre méltó alakjuk mindenkit elkápráztatott. Hogy őszinte legyek, amilyen naiv voltam, szimpatizálni kezdtem az alafanőstényekkel. Ha valaki össze akart jönni a bátyámmal hozzám jött, hogy hozzam össze őket.
 Nyolcadikban bekövetkezett az, amit nem akartam: a szüleim elváltak. Minden lap címlapjára kerültek, hogy: "Az álompár, Rick Harris és Rachel Elisabeth Rayin elváltak! Bővebben a 6. oldalon.." Eztán már mi, mint Harrisek csak fokozott figyelmet kaptunk, mivel az apánk az utóbbi időben inkább átment egy részeges disznóba mint hogy híres író legyen. Anyánk próbálta visszaszerezni, de maximum akkor sikerült volna, ha megveszi neki a Jack Daniels gyárat.
 Elkezdődött a kilencedik, ami számomra a legnagyobb kínszenvedés volt. Igaz, ebben az évben kezdtem el igazán szeretni a Fall Out Boyt. Nem, nem próbáltam betörni minden New York-i koncertjükre, de folyamatosan fűztem anyát, hogy vegyen nekem jegyet.
 Tizedikben már elviselhetőbb volt a helyzet, mivel mindig akadt egy kretén, aki megírta a házim. Abban az időben engem csak Harris-nek emlegettek, mert féltek tőlem. Motoros bőrdzsekit és bakancsot hordtam szaggatott farmerral és FOB-os pólóval. A kicsiket azzal ijesztgettem, hogy este elmegy hozzájuk egy őrült, részeg buszsofőr és belehajt a házukba, ha nem adják nekem az aznapi kajapénzük. Utáltam minden tantárgyat, kivéve a tesit. Ott úgy kitombolhattam magam, hogy nem kaptam intőt. Magát a tanárt is imádtam.
 Egészen tizenkettedikig én voltam a menő csaj, de akkor bejött a képbe örök riválisom, Elle Thomas. Akkor íratták be oda, mert az előző iskolája nem bizonyult elég rangosnak a hercegnő számára, pedig ő kajakra egy senki volt. Akkor is féltek tőlem, de a rivaldafény már nem csak az enyém volt. Végül eljött az év vége, megkaptam az ösztöndíjat áhított főiskolámra és elhúztam abból a koszfészekből.
 Miután keserves kínok között kibírtam az Abraham Lincoln High School oktatásügyileg siralmas éveit Bank Street College of Education-ban folytattam tanulmányaim. Ekkor ismerkedtem meg akkori életem szerelmével, Mason Fox-xal, akivel egészen ottani pályafutásom végéig kitartott a kapcsolatom.
 És most, itt ülök Patrick Stump mellett, aki érdeklődően hallgatja a gyerekkorom történetét, ami szerintem cseppet sem érdekes...

5. fejezet: Egy perc és nyersz

 Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki eszeveszetten ráz és a nevemet ordítja. Elengedett, én meg legurultam az ágyamról. Felültem és kómásan elkezdtem dörzsölni a szemem. Mikor már nagyjából felébredtem ekkor néztem fel: Patrick teljes "harci díszben" (Széldzseki és bakancs) előttem áll. Kajánul vigyorgott és az volt az érzésem, hogy lassan elröhögi magát a bénázásaimon.
 - Fogadjunk, hogy élvezted.. - mondtam, mire ő felém nyújtotta a kezét. Vetettem egy pillantást az órára: hajnali 5. - Ha megkérdezem, hogy miért keltettél fel ilyen korán számíthatok a válaszodra?
 - Őőő.. Nem. Gondoltam először elmegyünk a Szent-André Katedrálisba, de nyugodtan aludhatsz még.. Viszont akkor számolhatsz azzal, hogy nem lehet mozdulni a sok turistától.
 - Jó, felkelek - mondtam két ásítás között, majd elindultam a fürdőbe. Félúton visszafordultam, hogy ruhát vegyek elő. Közben a vörös úriember barátomból kitört a röhögés.
 Negyed óra múlva (Igaz, egy zombira jobban hasonlítottam, mint saját magamra) elkészültem. Kiléptünk a szálloda fotocellás ajtaján
 - Miért engem hívtál el?
 - Csak mert.
 - Ez de konkrét volt...
 Egy ideid szótlanul lépkedtünk egymás mellett, de én megbotlottam és dobtam egy seggest a sárba. Igen, így belegondolva nem volt jó ötlet fehér farmert venni. Patrick megint elkezdett röhögni, de én visszafordultam és visszamentem a szállodába. Magamra zártam az ajtót és felvettem egy másik nadrágot. Öt percen belül valaki lihegve, mint egy agyonfuttatott kutya elkezdett dörömbölni az ajtón. Mély levegőt vettem és kinyitottam.
 - Gondolom a mai program lefújva.
 - Eltaláltad. Bejössz?
 - Nem, inkább meghívlak valahová kiengesztelésül.
 Jobbnak láttam nem kérdezősködni. Patrick fogott egy taxit és beültünk. Út közben meg sem szólaltunk. A pasas elkezdett franciául hablatyolni. Alig álltam meg, hogy ne röhögjem el magam. Óriási mákom volt, mert a veszély percében megérkeztünk. Kiszálltam a taxiból és összenéztünk Patrickkel. Elkezdtünk nevetni, mint a narkósok és a szobában összeestünk a röhögéstől. Csak ekkor vettem észre, hogy a mellkasán fekszem. Kicsit kínos volt, ezért megpróbáltam elhúzódni, de szorosan magához ölelt és megcsókolt. Ó, bár vele lett volna meg az első! Elengedett, majd rám vigyorgott. Még mindig megszeppenve ugyan, de visszamosolyogtam.
 Feltápászkodtunk és leültünk a kanapéra. Magam köré csavartam egy takarót és elkezdtünk a gyerekkorunkról beszélgetni.

 A következő részben Skylar keserédes gyermekkorát mutatom be nektek :)

4. fejezet: Meglepetten

Mély levegőt vettem és beléptem az aréna előterébe. Szerencsére az fedett volt, így nem kellett eláznom. A koncert alatt is rettegni fogok attól, hogy bármikor tüdőgyulladást kaphatok.. Komolyan, mint egy hipochonder vén nyanya. Fél óra múlva mozdulni sem lehetett, annyira tömve volt a helyiség emberekkel. Kinyitották a kaput és beáramlottak a népek a füves részre. Mikor megjelentek a színpadon a fiúk mindenki elkezdett sikítani. A közönség tombolt.. Beleértve engem. Az a sanszom, hogy a végére mire odajutok, hogy találkozom velük egy szót sem tudok kinyögni.
 Vége lett a koncertnek és én a jegyemet felmutatva beléptem az öltözőkhöz. Magabiztosan bekopogtattam a Fall Out Boy feliratú ajtón. Kitárult és egy meglepett arc fogadott:
 - Skylar!
 - Szia - mosolyogtam rá. Betessékelt és leültetett egy vörös bársonyfotelba. Egy ideig feszülten ültem, utána megtörtem a csendet:
 - Nincs kedvetek eljönni egy forró csokira? Teljesen átfagytam.
 - Miért is ne?
 - Oké!
Így elindultunk a legközelebbi bisztróba és rendeltünk öt forrócsokit és nekem egy croissant. Mire megittuk délután lett. Egy idő után Patrickon kívül elhúztak a fiúk azzal az ürüggyel, hogy: "Hív a természet." Ez virágnyelven annyit jelent - szerintem- hogy kettesben akarnak hagyni minket.
 - Öhm... Mikor mész vissza New Yorkba?
 - Holnap reggel. Miért?
 - Gondoltam keresztbe teszek a tervednek.
 - Ezt mégis hogy érted?
 - Nem akarom egyedül végigjárni Bordeaux-ot.. Szóval gondoltam meghívlak. A munkahelyedre meg szívesen bemegyek és villantok egy mosolyt. Na, mit szólsz?
 - Oké.. De nincs állásom, az előzőn pedig egy begyepesedett vén nyanya volt, szóval nála nem érnél el túl sokat..
 - Akkor szokj hozzá a gondolathoz, hogy együtt fogunk tölteni egy hetet.
 - Egy hetet?
 - Igen.. Addig leszünk itt. Vagyis már csak öt napot.. De benne vagy?
Lövésem sem volt, mit mondjak. Egy ideig ezen filóztam, mire ő összeráncolta a homlokát.. Én meg bólintottam egyet. Felderült az arca, mint ha arra mondanék igent, hogy a felesége leszek..

3. fejezet: Bordeaux

Két hét telt el a Fal Out Boy New York-i látogatása óta. Azóta még egyszer elmentünk kávézni. Én mint egy normális helybéli, ők álcában. Az álca annyit tesz, hogy négyen megjelentek napszemüvegben és bőrdzsekiben. Hozzáteszem, június van. Mire én a sütim utolsó morzsáit is megettem tiszta vörösek lettek. Elbúcsúztak tőlem, bár én csak Patrickkel beszélgettem igazán azon az ominózus estén, amikor nálam bújt el. Másnap már eltűntek.
 Hol is van a legközelebbi állomás? Bordeaux. Párizstól nem messze, Franciaországban. Már csak az a kérdés, hogy jutok el oda.. Ha egyáltalán el akarok menni. (IGEN!) Hogy őszinte legyek, azóta sem találtam magamnak állást és anyám sem nyújt segélyt ezen válságos pénzügyi helyzetemben. Mit is várok tőle? Egy fösvény nő, aki még a saját gyerekén sem segít. És még a bátyám nem is kezdtem el szidni. Elszaladtam a fiókos komódig az előszobában, majd kihalásztam egy borítékot. Kinyitottam és a látvány meglepett: viszonylag sok pénzem maradt. Szerintem ezt egy Bordeaux-i utazásra és egy Meet and Great jegyre fogom költeni.. Beszálltam a kocsimba és kirobogtam vele a reptérre. Vettem egy repülőjegyet. 3 óra múlva indul..  Hazavezettem és a gép elé ültem koncertjegyet venni. Mikor mindent kipipáltam a képzeletbeli listámon előszedtem a bőröndöm. Mindent ami a kezembe akadt bedobtam. Bele sem merek gondolni, hogy milyen ruhákat raktam el..
 Négy óra múlva már a Bordeaux-i repülőtér várójában ültem kezemben egy automatás forrócsokival. Felhajtottam és ezt követően kiléptem az épületből. Nem bántam meg, hogy kabátot hoztam magammal: zuhogott az eső. Hátha holnapig eláll, mivel akkor lesz a koncert. Most így hogy itt vagyok egy kicsit meggondolatlanság volt eljönni. Szállást is kell találnom és még a visszaútról is gondoskodnom kell. Hülye vagyok? Igen. Eltaxiztam a legközelebbi szállodáig és kértem egy szobát. Ledobtam az ágyra a bőröndöm és belenéztem: viszonylag jó ruhákat "pakoltam" be.
 Másnap reggel már teljesen be voltam zsongva. Ha odamegyek mit fog szólni? "Ja, már megint te? Na essünk túl a fényképezkedésen.." Vagy ellenkezőleg, örül nekem? Míg ezen elmélkedtem felöltöztem és fogtam egy taxit. Az eső változatlanul esett, sőt, még jobban rákezdett. Odaértem az arénába ahol tartották, kifizettem a taxit és kiszálltam. Fedetlen. Szuper.